Kiállítások







"CSENDES TÖRTÉNETEK"


2017.11.07. EÖTVÖS 10 KÖZÖSSÉGI ÉS KULTURÁLIS SZÍNTÉR, BUDAPEST)

A MEGNYITÓ SZÖVEGE



Láthatatlanok vagyunk. Ezt önök ugyanolyan jól tudják, mint én, mégis ritkán gondolunk rá. A festészet arra való, hogy emlékeztessen az összefüggésre és az ellentmondásra látható és láthatatlan énünk között.


Elmesélek egy képet, Ujfalusi Éva egy festményét, amit évek óta nézegetek. Ha a mostani kiállítás képeiről mesélnék, azzal úgyis csak megzavarnám önöket. Ennek a képnek a felső harmadában távolba vesző sziklás hegyvidék látható, a Himaláját képzelem ilyennek. A képen lefelé haladva a művész ölében tartott tükörre esik a tekintetünk, ez tölti ki a kép nagyobbik részét. Látható a tükröt tartó kéz visszatükröződése és még a szoknyából is egy kevés, de ott, ahol a tükörben önmagát szemlélő alaknak kellene megjelennie, nos, az alak helyén egy képkeret látható. A keretben pedig nincs semmi, vagyis a nagy sötét, alaktalan semmi van odafestve az én hiányzó tükörképének helyére. Ez az igazság. Hogy az én nem látható. Igazi mivoltunkban láthatatlanok vagyunk. Ami látható belőlünk, az nem mi magunk vagyunk, hanem a velünk történő történetek. Ahogyan Simone Weil mondja: „Az embernek léte nincs, csak birtoka. Az ember léte a függöny mögött helyezkedik el, a természetfeletti oldalán.”


Tehát ez látszik azon a képen, amit önök most, igen stílszerűen, nem láthatnak. Azonban ezt a nyomasztó ürességet az Én hűlt helyén valahogyan be kell tölteni, abba az üres keretbe képnek, képeknek kellett kerülniük. Ujfalusi Éva, azt hiszem, azért fest, hogy legyen ott valami. Ha az én önmagában semmi, csak történetei vannak, akkor azokat festi meg. Vele például az történik, hogy időnként képeket kell festenie. Nehogy magába szippantsa az üresség. Ezzel meg is érkeztünk az ő Csendes történeteihez.


Vajon miről nem beszélnek? Arról, amiről hallgatni kell. Ezt Wittgenstein se bánná, hogy a szavakkal elbeszélhetetlen történeteket esetleg el lehet énekelni, valószínűleg verset is lehet írni róluk, de a leghelyesebb megfesteni őket. Első pillantásra az itt látható festmények szokatlannak tűnnek. Meg is mondom, mi rajtuk a szokatlan: a művész világa nem felhasználóbarát. A látvány nem beszél önmagáért, a kompozíció nem a primér festőiség érdekei szerint szerveződik. De nem is utal valami a képsíkon túli, allegórikus értelemre, amire könnyen rábólinthatnánk, hogy értjük, szóval erről van szó, mehetünk tovább. A műértővel se kacsintanak össze, nyoma sincs rajtuk az igyekezetnek, hogy megfeleljenek a divatos esztétikai kódok valamelyikének, amelyek a kurátorok szemében igazolnák létjogosultságukat. A művész magatartása inkább naívnak mondható: mint aki az álmait próbálja elmesélni. Van benne valami az alvajáró magabiztosságából is. A képcímek - Letisztulás, Várakozás, Jelenés, Emlékezés, Egyfajta hűség, Belső templom – lehetnének megfejtések, amilyeneket az ember az álmoskönyvekben talál, vagy lehetnének egy lélektani napló fejezetcímei. Maradjunk tehát ennél: álmoskönyv, amit egy alvajáró hordoz magával nyaktörő útjain, hogy az ébredés váratlan pillanatában legyen mibe kapaszkodnia.


Nem véletlenül kerülöm a látomás kifejezést. Mert a látomás, az valami kivételes dolog, ennek a szónak túlságosan utópikus csengése van. Ujfalusi Évától pedig mi sem áll ennél távolabb: ezek a képek, mint az álmaink, bensőségesen és megmagyarázhatatlanul ismerősek. Szokták ezt a látásmódot szürreálisnak nevezni. Nem is nehéz az itt látható képek egyikének-másikának szürrealista rokonságát fölfedezni. Az oeuvre egészéből azonban kiderül, hogy a szürrealizmus a művész számára nem program, inkább csak arról van szó, hogy a különböző alvajárók útjai itt-ott keresztezik egymást. Talán egyazon háztetőn bolyonganak, mondjuk, Ujfalusi Éva és a fiatal Ország Lili.


El kell még árulnom valamit a történetek keletkezésének történetéről, vagyis magáról a festőről. Éva nem olyan borzasztóan szeret festeni. Más, általam ismert művészekhez képest ő nem megszállottja ennek a tevékenységnek, néha sokáig jól elvan nélküle. Teljes mértékben hiányzik belőle az életművén munkálkodó művész narcisztikus fontoskodása. Tulajdonképpen gondolkodni szeret, de azt meg inkább a szemével meg a kezével, ezért a gondolatai ott születnek meg, a vásznon. Talán ő is akkor érti meg, hogy mit gondol, amikor az láthatóvá lesz. A fogalmak a látvány felcimkézésére valók. A találó és sejtelmes képcímek, hogy Nincs ott senki vagy Minden adott vagy Talán még maradt valami, ráterelik a képzeletünket a helyes útra, amin eljuthatunk a művek értelméhez, de ez az értelem valami olyasmi lesz, ami a szavakon innen ragad meg bennünket, és ellenáll a kísértésnek, hogy az azonosulás-beleérzés folyamatát egy-egy szóval türelmetlenül lezárjuk.


Valójában mindannyian képekben gondolkodunk. Csak úgy neveltek minket, hogy mire felnövünk, rutinosan átsiklunk e felett, és inkább elhisszük, hogy elménk valami kibernetikus szerkezet. Megszoktuk, hogy csak a késztermékkel, a gondolattal foglalkozzunk, és elvonatkoztasssunk a gondolatokat szülő folyamattól. Ez az, amit Edmund Husserl a piramisok racionalitásához hasonlít: az ész pontos és hideg geometriája mögött nem látszik a szellem, mondja, amely dolgozik és szenved.


Azt is csak sejtjük, mert a nyelv sejteti velünk, hogy gondolni és képzelni egy és ugyanaz. A látvány nézet, a festő látásmódja világnézet. A felbukkanó gondolat egy meglátás. Az igazságot, azt ugye, belátjuk, és nem véletlenül beszélünk a jövő kilátásairól. Ami pedig józan ésszel elgondolhatatlan, azt képtelenségnek nevezzük. Mert az igazi gondolkodás nem testetlen fogalmakat őröl a logika darálójában, hanem képekben, formákban zajlik és kaleidoszkóp-szerűen egymásba átváltozó alakzatokat teremt. Ezek a látványon-túli és szavakon-inneni alakok jelennek meg Ujfalusi Éva Csendes történeteiben. Gondolkodni-valót kínálnak és vágyat ébresztenek, hogy kövessük belső útjain, és átéljünk valami hasonlót, mint amiből a festményei születtek.


Lányi András
író, filozófus



















„AZ UJJÁSZÜLETÉSHEZ ELŐBB HALNOD KELL”

UJFALUSI ÉVA KOLLÁZSAI


A KIÁLLÍTÁS MEGNYITÓJÁNAK SZÖVEGE
(Jókai Mór Művelődési Központ, Budaörs)


Aki elveszti egészét,
megleli részeit.

Őrzöd pár töredékét,
Idegen egészeit.

(Tandori Dezső: Egy sem)


Tisztelt Gyülekezet! Bőkezű Mecénás! Atyámfiai! Tisztelt Gyászoló Rokonság! Polgártársak! Nagyságos Fejedelem, kegyes Patrónusom! Honfitársak! Kedves Megrendelő! Tekintetes Karok és Rendek! Igazhitű Harcosok!

Gondolkoztam, hogy miként szólítsam meg Önöket, s már itt a megszólításnál elakadtam és mélységes zavarba jöttem. Amikor egy műalkotás elkészül, az alkotónak vagy annak, aki a mű méltatására vállalkozik, magától értetődő módon tudnia kellene, hogy kihez szól. Mert akárkinek bármit mondhatunk, de akkor viszont jobb, ha semmit. Gondoljanak hát bele egy pillanatra, micsoda képtelen szertartás résztvevői, szeretve tisztelt Akárkicsodák, akik magántermészetű okokból vagy közfeladatukat végezve véletlenül beestek ebbe a helységbe, ahol éppen Ujfalusi Éva kiállításának megnyitója zajlik: hogy tulajdonképpen mi közük van hozzá? Márpedig bizalmas dolgokról lesz itt szó, sokkal bizalmasabbról, mint amikor egy kivilágított ablak előtt éjszaka leselkedni megállnak: itt azt láthatják, amit a művész életének legrejtélyesebb és legintimebb pillanataiban művel, fél-öntudatlan állapotban (ihletnek nevezik), amikor maga se tudja egészen pontosan, hogy mit csinál. 

A művek felavatása és leleplezése évezredeken át olyan közösségben zajlott, amely tudta, hogy mire számíthat, és a művész is tudta róluk, hogy mire számítanak. Volt mihez tartania magát. Az első éjszaka joga a megrendelőt illette, legyen az egyén, közösség vagy gyülekezet. Vajon szemérmetlenség vagy határtalan bizalom vagy kényszerűség készteti később, mind a mai napig az alkotókat arra, hogy idegenek, esetlegesen összeválogatott közönség előtt mutogassák magukat? A mai, sőt a tegnapi művészek számára ez azonban megszokott, magától értetődő állapot.

Ha rákérdeznénk, azt mondanák, nincs más választásuk. Mentségükre szolgáljon, hogy a művész valami olyasfajta lény, mint a házőrző kutya vagy a vadászeb: arra tenyésztették ki, hogy kifinomult érzékkel vegyen észre olyan neszeket, illatokat vagy színeket, amelyek másnak fel se tűnnek; vagy hogy meg tudja különböztetni, melyik a jószándékú, melyik a veszedelmes látogató, és ezt a különbséget kifejező, árnyalt ugatással jelezze. Nem arra idomították, hogy magának szerezze meg a zsákmányt. Nincs mit őriznie, ha nem egy háztartáshoz tartozik. A gazdátlan művésznél nincs szerencsétlenebb!

A félreértések elkerülése végett: amit a művészet szabadságharcának neveztek, nem erről szólt: a reneszánsztól kezdve a művészet azért nem állt többé valamely kultikus rend szolgálatában, mert maga vált kultusz tárgyává. A művek ettől kezdve maguk szervezték és alakították közönségüket: a műkedvelők, műértők és műpártolók közösségét. Ez azonban még mindig valódi közösség volt, beavatottaké. Speciális tudást követelt, és az a hit éltette, hogy a művész mindannyiunk nevében beszél. Kóbor művészek csak a későmodern nagyvárosokban jelennek meg. Hol itt, hol ott bukkannak fel s keltenek némi zavart, de nem túl nagyot, hiszen az emberek, vagyis a lakosság, ahogyan most már nevezik őket, egymásról és önmagukról se igen tudják többé, hogy honnan jönnek, hová tartanak és kihez tartoznak. 

Mindannyian a helyzet foglyai vagyunk. Ha tudnám, hogy ezt a helységet Ujfalusi Éva eddigi pályafutásának ismerői töltik meg, most meglehet, egészen másról beszélnék. Megpróbálnám a művész korábbi korszakaival összevetni e kollázsokat, és arról elmélkednék, hogy milyen szerepet töltenek be az ő művészi fejlődésében. Hogy a fejlődés vagy éppen a válság, esetleg az újjászületés jelei. Ez hálás téma volna, mert Évát szokatlan és ritka sokoldalúság jellemzi, aminek, mellesleg, rengeteg kárát látja. Manapság ha egy fiatal művésznek eszébe jut valami, ami még másnak nem jutott, jó eséllyel fél életében azt fogja variálni, hogy úgy mondjam, önmaga specialistájává lesz. Egyre jobban elmélyül, mondjuk, a sárga színű madarak röptének ábrázolásában. Ezáltal kritikusainak időt ad, hogy elméleteket alkossanak, amelyek e madarak röptét és sárgaságát magyarázzák; gyűjtői támadnak, akik szakosodnak ezekre a messziről felismerhető sárga micsodákra, melyeknek nemcsak a röpte válik idővel egyre kiszámíthatóbbá, de aukciós áruk is, valamint a beléjük fektetett pénz megtérülésének rátája. Tudják ezt jól a kurátorok, akik gyakrabban gondolnak majd a sárga madarak alkotójára.

De mihez kezdjenek Ujfalusi Évával, aki egyik kiállításán elképesztő önarcképek sorozatával jelentkezik, a következőn test-részletekkel, majd a tükör-problematika filozofikus megközelítésével, utóbb vizeket fest, a nehézkedés törvényeinek ellentmondó, olykor misztikus áramlásokat – és még mi minden egyebet, a lista ugyanis korántsem teljes. Hát lesheti, hogy felfedezzék! Az oeuvre gazdag változatosságára és belső összefüggéseire csak az fog felfigyelni, aki követte pályáját. A mai galéria-világban viszont a műalkotások úgy jelennek meg, mint egy blogbejegyzés, esetlegesen, inkognito, előzmények és következmények nélkül.

Tehát maradjunk annyiban, hogy Ujfalusi Éva keresi önmagát, és mostani képei ennek a keresésnek egy szélsőséges stádiumát szemléltetik. Aki önmagát keresi, valami olyasmit keres, ami lehet, hogy nincs, de hogyha van is, egészen bizonyosan nem látható. Ez a transzcendens vagy spirituális festészet útja. Az ilyen alkotókat a láthatóban leginkább a láthatatlan izgatja. A láthatatlan megjelenítésének egyik módja a destrukció: a kép egységének megbontása, az illúziórombolás, a részletek kiragadása eredeti összefüggéseikből, a kísérletezés új, képtelen és véletlen összefüggésekkel. Ez a kollázs. Itt ami felbontható, az immár darabokban hever, minden kapcsolat feltételes, minden összefüggés látszólag véletlenszerű, időleges. Azt sugallja, hogy ami van, éppenséggel lehetne másképpen is. Már csak az a kérdés, hogy hogyan? Íme, a világ, darabokban – ki fogja összerakni?

A kollázs, mint lelkigyakorlat melegen ajánlható mindazoknak, akik úgy érzik, hogy a világ, amelyben élnek, még egészben van; valamint azoknak is, akik biztosak abban, hogy azonosak önmagukkal. Ha meg akarnak szabadulni e kényszerképzetektől, tegyenek egy kísérletet, legalább gondolatban. De lehet ollóval is. Vagy puszta kézzel, tíz körömmel. Vágják szét önmagukat, hasogassák fel világukat kicsiny darabokra, majd illesszék össze ezeket a darabokat olyanformán, ahogyan a legkevésbé akarnak összeilleni. Próbálkozzanak mindenféle elrendezéssel, figyeljék a hatást. És amikor belefáradtak, tegyenek egy kísérletet, hogy újra összerakják énjüket, olyannak, amilyennek megszokták. Most jön a meglepetés: nem fog sikerülni. Egy kis szerencsével minden visszakerül a régi helyére, önök azonban úgy találják majd, hogy a dolgok megszokott elrendezése tökéletesen valószínűtlen, erőltetett, nevetséges, kibírhatatlan. A magától értetődő illeszkedések és társítások értelmetlennek tűnnek majd, és önök rádöbbennek, hogy idáig egy rosszul összefércelt kollázs-világban éltek, csak nem vették észre, hogy mindaz, amit megváltoztathatatlannak hittek, változékony. Hogy kollázs-énjük mozaik-darabkái egészen másképpen is összerakhatók. És akkor hirtelen más értelmet nyernek a dolgok, vagy ha úgy tetszik, kiderül minden értelem viszonylagossága. Egyébként pedig az álom minden éjjel ilyen kollázsokat készít emlékeinkből, félelmeinkből és vágyainkból. Ébredéskor alig győzzük elfelejteni őket. Nehogy gyanakodni kezdjünk: hátha az is ilyen természetű, amit ébren álmodunk.


Lányi András
író, filozófus



ZSÁMBÉKI KIÁLLÍTÁS MEGNYITÓ SZÖVEGE
2011.08.23., ZSÁMBÉKI SZÍNHÁZI BÁZIS


Kedves vendégeink!


Néhány napja beszélgettünk Évával, mit szeretne, milyen nézőpontból mutassuk be a munkáját, hiszen – hozzászokhattunk már – minden kiállítás előtt megpróbálnak minket ideális nézővé nevelni. Ezt a lehetőséget Éva elengedte. Inkább Önökre kíváncsi, a képein átnézve.

Önökre, akikkel itt most útjainkban "ütközünk".

Hálás vagyok ezért a találkozásért, azért, hogy ma itt lehetünk, Önök, a képek, Éva, és én is.

De mit keresünk itt igazából? Ütközésünk egyelőre csak beteljesületlen lehetőség, amit ha szerencsénk van, igazi találkozássá és jelenlétté tudunk formálni.

Talán Önökkel is történt már olyan, hogy találkoztak valakivel, és hirtelen elvesztek a tekintetében. Kicsit kizökken ilyenkor az idő, és mi boldogan engedünk neki. Aztán mégis pirulunk, amikor visszarántjuk magunkat ebből a szinte túl mélyre, túl őszintére és túl hosszúra sikerülő pillantásból. Megzavarodva kérdezzük, ki kezdte? (Biztosan ő...) De hol kezdődtem ebben én, hol végződött ebben ő, a közös tekintetünkben? Mintha közben beszéltünk volna egymással, de mit mondott benne, és mi volt az, amit én akartam megtudni, én tudtam csak kiolvasni? Vajon én mit árultam el magamból? Gondolatainkban és élményeinkben összeforrtunk egy pillanatra. Találkoztunk.

Ezt az élményt kívánom ma itt mindenkinek – épp csak ez az ismeretlen másik legyen most egy kép a terem faláról.

Próbáljunk meg akár csak egyetlen egy képre valóban rácsodálkozni. Megállni előtte, elbeszélgetést kérni. Akár berzenkedve, akár megbabonázva, de tisztán átadva magunkat a párbeszédnek. Ma lehetőségünk van az itt kiállított képek által elveszni egy fiatal művésznő, Ujfalusi Éva tekintetében. Ehhez a találkozáshoz adnék három támpontot.

Először is azt, hogy sokszor minden szépsége ellenére sem könnyű, amit a másikban meg kell látunk. Sőt, szinte túl nehéznek tűnik. Hogy ne bombázzanak ezekkel a túl nehéz kérdésekkel, legszívesebben a föld alá bújnánk. Ilyen rejtekhelynek egy kiállítóterem tökéletesen alkalmatlan.

A test halálra-ítéltségét, az ember magányos létét, húsunk zöld, átváltozó színét, a rothadást, a maszkokat, amelyeket mind viselünk, a szent hűlt helyét, az ebből fakadó félelmeinket és keserűségünket nem tagadhatja és nem is tagadja egyetlen valódi műalkotás sem.

De csodálatos az ember: felveszi a kesztyűt. A keserű ízt gyermekkorától fogva senki sem élvezi. Ez evolúciós tény, a mérgeket kerültük így valaha. De jött az üres tea, a felnőtt-lét szimbóluma, a kávé -ami nyilván jó- , és megtanultuk szeretni őket – sőt, még a gyomorkeserűt is.

Ijesztő rémálmaink vannak. Ezért nem okolhatunk senkit: magunk termeljük őket. Újra-és újra megálmodjuk, szinte ragaszkodunk hozzájuk, aztán álmoskönyvekkel igyekszünk megfejteni őket - és tanulunk belőlük.

A halál felfoghatatlan, feldolgozása a legnagyobb "feladat" a fentiek közül. Jelenlétével, a szenvedéssel együtt élni: a filozófia, a vallás született arra, hogy ezeket a kérdéseket vállára vegye és drága holmiként hordozza körül. Értékesnek látjuk, mert küzdünk, égünk, erősödünk ezekben a tapasztalatokban. Ahogy a másik őszinte tekintetében is. Tudni kell hát valamit kezdenünk azzal, hogy ha ez a tekintet nem, vagy nem mindig vidám. Ha történet, egy távolabbi cél, vagy valamilyen szomorúság, időnként keserűség köti, vezeti, tartja magánál. Talán ilyenkor kell hallgatnunk, és ha sikerül, legfontosabb kérdéseinkre találunk vigasztalást, értő figyelmet, párbeszédet a másikban.

Éva képeiben fel fog sejleni mindez, de nem rágja a szánkba, nem didaktikus. Nem akar meggyőzni – csak elbeszélgetni, szabadon, látszólag apróságokról, részletkérdésekről.

Másodszor: Mesélni fog arról, kik hatottak rá világlátásában: Munch, Magritte gondolatisága, Csontváry, Goya....mesterek, akiket szeretettel idéz, elevenít meg egy-egy ecsetvonásban, színkeverésben, kompozícióban.

A harmadik támpont legyen a szimbólumoké.

A kiállítás címe: Tükrök és terek, ez a két kulcsszimbólumunk is. Éva szereti az antik tükröket, számtalan képén kapják ők a főszerepet. A tükör lehetőség arra, hogy a világot - és önmagunkat - mint látszatot szemléljük, vizsgáljuk. De bátorság kell a beletekintéshez, éppúgy mint ahhoz, hogy otthon a saját reggeli tükrünkbe vessünk pillantást egy hosszú éjszakai gondolat végén.

Most belenézünk - azonban arc nem tűnik fel a képen – a tekintet, a tulajdonosa elrejtőzött, testét hagyta hátra, és jeleket, melyekből az arcra, a szemekre – a lélek tükreire következtethetünk csupán.

A terek ürességükkel hengerelnek le. Szent terek szent tartalmaiktól megfosztva állnak előttünk, hogy megfigyeljük: mi maradhat így, mivel tudjuk feltölteni az üres Pompeit, az üresnek tetsző templomokat? Az arc nélküli test szintén ilyen templom - vagy az volt valaha – vagy azzá válhat.

A hangos, sztárolt, grandiózus művészvilágban ez az életmű mást vállal: csendesen vinni a keresztet, nem mutatni nagyot, nagy és frappáns megoldásokat, ígéreteket, korai reményeket, éppen csak az utat, a meghajlást: figyelemre és odafordulásra, ezekre az egyre ritkább értékekre épít és hív meg. Ezzel találkozhatunk ma délután, ha mi is figyelmesen tudunk körbejárni.

Ezzel engednék el mindenkit barangolni ebben a különös térben, Éva világában. Kívánom, hogy zökkenjen ki az idő az Önök számára is!


Suplicz Emőke
esztéta














UJFALUSI ÉVAI KÉPEI
(MEGNYITÓ SZÖVEG - 2011. SZÓSZ PARK ÉTTEREM ÉS KÁVÉZÓ, BUDAPEST)

Hogyan beszéljünk a képekről? Beszéljünk-e róluk? A kritikus felfedez valamit a műben, és arról beszél, tehát hűtlen lesz tárgyához, figyelmeztet Roland Barthes valahol. Csak a hallgatás marad hű: az odahallgatás a mű  sugallatára, s ezt megtöri a szó. Regan és Goneril okoskodnak és hízelegnek, Cordélia hallgat és szeret.
Minden egyéb: képmutatás. Képmutató leszek, bemutatom önöknek ?jfalusi ?va képeit. ?gy járnak majd ezzel is, mint minden bemutatkozással, az elhadart szavakat nem értik vagy elfelejtik, de közben a tekintetek egymásba kapcsolódnak, megszólítanak és megítélnek.
Az itt látható  munkák részben a művész korábbi sorozataihoz kapcsolódnak, részben újdonságuk megértéséhez kell az összehasonlítás, a különbségek felismerése, ezért először megpróbálom felosztani az  oeuvre-t
-olyan képekre, amelyeken az alak csak részben látható
-olyan képekre, amelyek önportrék is lehetnének
-olyan képekre, amelyek tárgyát az egymást tükröző képsíkok játéka teszi viszonylagossá
-olyan képekre, amelyeken a színek önmagukért beszélnek
-és olyan képekre, amelyek egyik csoportba sem sorolhatók, vagy bármelyikbe beleillenének. 
Aki az eddigiekkel ismerős, a most kiállított vásznakon észreveheti a művész útján/útjain  bekövetkező változásokat. Néha már összegez, mint azon a képen, amelynek ezt a címet adnám: Kitérő válasz. Mintha az önkeresés folyamatát dokumentáló korábbi munkák eredménye jelenne meg rajta. ?narckép, maszk, tükörkép, test-fragmentumok mind arról szóltak idáig, hogy van-e az embernek igazi arca, igazi énje. S íme, a megörökített felismerés vagy belenyugvás: hogy van a maszk, és van az, amit nem lehet megmutatni.
És van a kétarcúság, ami itt explicit módon egy kettős arcképen jelenik meg. Sejteti, hogy a két nőalak ugyanaz a személy – de mi az, hogy ugyanaz? Ez a kép is az önazonosság kereséséről szól, az önmegfigyelésről: az egyik a tekintetével kérdez, a másik lehúnyja a szemét. A lényünk kettősségében rejlő feszültség feloldhatatlan, hiszen mi egyéb az öntudat, mint hasadás a létben? Feszültség, de most már nem gyötrelem. A kép inkább a kettősségben feltáruló egységről szól: amit a hindu bölcselet advaitának nevez, nem-kettősségnek, azaz: egységnek.  
“Költő vagyok, mit érdekelne a költészet maga”, mondja József  Attila. Ujfalusi Évát sem érdekli a festészet. Inkább az igazság érdekelné, amely, azt reméli, egyszer csak feltárul előtte a festékkel és ecsettel végzett gyakorlatok jutalmaként, midőn ábrázolni próbálja azt, amit nem ismer és nem ért. Az alkotás kaland.
És kényszer. Az elmúlt években megfesetett filozofikus tükörjátékok nem illúzió és valóság viszonylagosságáról szóltak. Tétjük súlyosabb, és az új képek erről nyíltabban beszélnek.   A félalakos önportré bizonytalanul elhárító gesztusa mintha ezt mondaná: ne érints (noli me tangere), valójában azt mondja: engem nem lehet.  Kép vagyok, a te illúziód. Csak az ellaposodó ujjbegyek árulkodnak a tétova igyekezetről, hogyan próbál az ábrázolt alak megszabadulni a láthatatlan faltól, amely a külvilágtól elválasztja őt. Magyarázatképpen megfest egy másikat, amelyen már látszik, hogy ez az igyekezet valóságos erőfeszítés, csakhogy itt az alakot kicsinynek, és szemérmesen  háttal mutatja, egy szelence kerek tükrében. A harmadik ide tartozó képen a néző-én belenyúl önnön tükörképébe, s a képen ezáltal zavar támad, hiszen képtelenség, amire Narcisszuszként vágyik.
A történet azonban – és engedjék meg, hogy e kiállítás képeit képregényként olvassam – ezen a ponton váratlan fordulatot vesz. Egy hangsúlyozottan naívabb, primitívebb ábrázolás következik, mert olyasmiről lesz szó, amihez gyermeki hit kell. Valami megelevenedik: egy alak válla mögött föllángol az aranyló háttér; enyhül az őt visszatartó - féltve ölelő? - karok szorítása; kilépni készül a keretből – sírjából? az anyaölből? lárva-állapotából? Születés vagy mennybemenetel, valamiféle transzfiguráció készül mindenesetre; meggyőződhetünk erről a következő képen, ahol  fehér ruhás alak száll fölfelé. Ezt nem szoktuk magyarázni. Megszabadult.
A kiállítás meghívóján ugyanez a lebegő alak látható oldalnézetből. Köddé mosódó geometriai síkok fölé hajol, álom-színek közt. Itt most minden az égre nyílik. Jó itt. Akár véget is érhetne ezzel  a képregény, de nem ér véget. Mert a következő vásznon egy új történet indul. A hős, aki megjárta tükör-ország útvesztőit, megismerte a súlytalanság állapotát, majd leszállt, megvetve lábát egy jól látható magaslaton. Kezében két piros zászló, kitárt karokkal integet, jeleket küld, jelzést vált, mint a tengerészek. Zászló pirosabb ennél nem lehetne.

Lányi András
író, filozófus



KIÁLLÍTÁSMEGNYITÓ SZÖVEG - 2009. FRISS GALÉRIA


A művészet lényege, ha hihetünk Platonnak, az elhívás. Ám ha a lényege nem is, önmagában, az „első mozgatója” minden bizonnyal. Ismerjük a művész sorsát. Az elhívás, a kiszabadítás után hosszú és szenvedésekkel teli út, a megismerésé, adja az első szakaszt. Aztán az új megtapasztalása, a másik, a magasabb rendű valóság érzéki átélése következik, és a vágy, hogy ez a létállapot maradjon örök, az élmény legyen mind teljesebb és hódítóbb, és maradjon az enyém. A megélés eufóriája – keresztény szótárunkból a megváltás fogalmát használjuk a beteljesülésre. És bár magam is szívesen időznék el itt, ennek bonyodalmainál, mégis követnem kell a kiválasztott sorsát, akinek útja ismét a barlangba vezet: el akarja mondani, vagy el kell mondania, hogy az odalent megélt valóságnál van magasabb rendű lét is, odafent, kívül a barlangon.
Mondtam: el kell mondania, vagy el akarja mondani. A különbség lényegi: az első magatartás a prófétáé (hogy ismét keresztény szótárunkból vegyek új fogalmat, s nem is csak megszokásból, hanem mert annyira csábítón kézenfekvő világképünket a platónira rávetíteni), a másik, a művészé. A próféta korhol és kecsegtet, vádol és csábít: Isten elrendelt küldötte ő, a szócsöve, akinek ez a dolga. A művész igéz, a szó legalább kettős értelmében. Hiszen hamar rá kell döbbennie, hogy arra, amiről beszámolni igyekszik, idelent nincsen szava. Napfény – hogyan? Mondhatná azt is: vélgadár, csak egy hangzó volna, semmi más. A művész tehát arra törekszik, hogy a barlang valóságának ismert szavaiból, hangjaiból, formáiból alkosson olyan tartalmakat, melyek képesek egy önmaguknál magasabb rendű létezés élményét, érzéki élményét, átélhető állapotát előidézni. (Művész és próféta egy lényegben? – Kassákra mondják, meglehet, okkal. Egy biztos: Babits Jónása azért nem tudott igazán próféta lenni, mert képtelen volt művészként kiteljesedni.)

Erős a késztetés, hogy tovább időzzek itt, s talán azt is teszem, amikor tovább lépek. Ha igaz, amit az elhívásról mondtam, akkor térjek is oda vissza. Mert azt még csak alig-alig gondoltuk át, úgy vélem, hogy a befogadás misztériuma is az elhívással kezdődik. A különbség csak abban áll, hogy az elhívó ekkor nem ismeretlen. (Platon példázatában, ugye, az.) Aki elhív, az a művész. És pontosan az által hív, amit alkotott. Amit írt, formázott, épített vagy festett. S ha a késztetés erős, hajlandóak vagyunk követni azon az úton, ami bár kevéssé gyötrelmesnek látszik első pillantásra, mégis veszedelmes: kimozdít rögzült állapotunkból, és – már láttuk – bizony ez is meglepő, szokatlan és óvatosságra int. Hiszen engedünk a változásnak. Ismeretlen terepre merészkedünk, ahol nem lehetünk bizonyosak benne, hogy bevált, addig jól alkalmazható fogalmaink, reflexeink mindenben segítségünkre lesznek. Kiszolgáltatottakká válunk, akár egy új, mélyen érintő emberi kapcsolatban.

Befogadás: mit kapok a veszélyért cserébe? És amit magamból hozzátehetek, kell-e? Befogadok, de befogadhatok-e? Életjáték a művész ajánlata; hívása, késztetése vonz és taszít egyszerre. Nagyon erősnek kell a jeleknek lenniük, hogy vállaljam a rizikót, és egyáltalán elmozduljak onnan, ahol vagyok.
Ujfalusi Éva festményein a jelek – rápillantásra – nem túl erősek. A prófétai hevület, a küldetéstudat szülte robbanékonyság teljesen hiányzik az aurájukból. Csöndes, nyugodtnak tetsző felületek, egymásra vetülő síkok, esendő tárgyak, esetlegesnek látszó részletek, puha, de nem csábítóan meleg színek – nem azt sugallják, hogy most azonnal engedelmeskedj a Rilke-i parancsnak (vagy, hogy ismét a Bibliához térüljünk: a Krisztusi-i elhívásnak), és sebtiben változtasd meg életed. Ujfalusi Éva képei nem rögvest elhívnak. Hanem „csak” odahívnak. Hangjuk lágy, de nem negédes, csábító, de nem szirénfuvallat.
Éva szemlélődni hív. Azt ígéri csak: ha közel kerülünk a műveihez, úgy zökkenünk ki a megszokott létezésből, hogy pusztán szabaddá tesszük magunkat egy másik létformára. Lelassulunk, elcsöndesedünk, belesimulunk a kicsibe, ami nagy. Átalakulnak a dimenziók, fölszabadulnak a terek, szokatlan és érdekes lesz minden látvány. S e lassú létezésben alkalmunk lesz csodálkozni. Találkozni csodákkal. Meglátni a csodát ott, ahol nem láttuk, s abban, amire nem figyeltünk. A részletek kitágulnak, a síkok játszanak velünk, elforgatnak, tükröződnek, oda is engednek pillantani, ahová voltaképpen nem láthatunk át. Igen, csodálkozunk. És a csodálkozás maga a föloldódás – félelem nélkül.
Nem idegen a ma emberétől a szemlélődés, sokan hétköznaponként is élünk vele. Művészek is vannak, akik gyakorolják és mint életformát javasolják is nekünk. Veszelszky Béla festményei, Nádas Péter prózája elegendő példa. Veszelszky rendre kiválaszt egy látványt, és felnagyítja. Nádas útra hív, hol kint, a világunkban, hol belül, a lelkünk mélyén. Utazások ezek valami végső, kifürkészhetetlen pont felé (megint Platón: fölfelé és a fény felé, ahol sem a fény, sem a fölfelé nem meghatározható konzisztencia), céljuk a föloldódás reménye, esélye, igézete (lásd: megváltás, fent).
Punktum. Így nevezte el Susan Sontag, igaz, a fotográfiai képről szólván, azt a pontot a felületen, ami kizökkent a képidőből és –térből, új dimenziót nyit és ezáltal életre kelti, mert a puszta tartalom és szándék terhétől megszabadítja a művet. Felment az értelmezés kényszere alól, valójában tehát szemlélődésre késztet. Ez a bizonyos punktum (Nádast és Tandorit kivéve) szinte minden alkotót jellemez, aki hasonló módon teremt világokat.
Ujfalusi Éva festményein nincs ilyen pont. Nincsen, és punktum. Holott vannak tárgyak, melyek kitüntetett szerepet kapnak, szokatlan a formájuk, az állapotuk, a státusuk. Ám nem rendezik maguk köré a síkot, a teret. Nem szervezik a látásunkat, a gondolkodásunknak nem szabnak irányt. Nem dolguk ez. Sokkal inkább megállítanak, aztán utunkra engednek ismét, hogy vándoroljunk tovább a képben.

Ezek a művek nem sugallják, hogy az utazásunk valami kifürkészhetetlen pont felé vezet. Éppen ellenkezőleg: utazásunk örökös, véget nem érő voltára, ekként magának az utazásnak, az úton létnek a lényegére figyelmeztetnek. Az úton léter, mint lényegre.
Sokan talán úgy gondolják, hogy a tükör az oka. Pontosabban, hogy a tükör a médium. A misztikus létező, ami önvizsgálatra kényszerít, hiszen áthághatatlan akadályként áll közénk és a valóság közé; visszavetíti magunkat önmagunkra, s akárhogy forgatjuk el, s bármit látunk is benne, a puszta nézésünk révén mégis folyvást magunkat szemléljük. Bűntudatunk, meghasonlottságunk jelképe a tükör, s misztériumaink örökös kelléke. Méltán. Hiszen Ujfalusi Éva is kitartóan fürkészte a maga tükrét, önarcát, sokáig. Láttam őket. Szépek, ez az elhasznált szó a legtalálóbb rájuk nézve. De meghökkentett, hogy sosem tudtam, ki néz rá és miért. Most már tudom: az a tükör sem Nárcisz, sem Onibaba tükre nem volt. Belépillantva, akárhogy nézte, sem megszeretni, sem meggyűlölni nem tudta önmagát. Sem az önimádat, sem borzalom nem tükröződik az önarcképeken. Ha keresett, hát nem ezt kereste a festő. S hogy mit?
Könnyű ma fölismerni, hogy az a világot, ami felé elindult és halad. Az érdek nélküli, értelmezés és értékelés nélküli létállapotot. A szemlélődést, a kitáguló terek és gondolatok (a kettő persze egylényegű) világát. Ahol a csodálkozás helyébe léphet a csoda maga: mikor a kép maga is szemlélődik, engem szemlél, és csodálkozik.


Mányoki Endre



PARS PRO TOTO 
(ÉLET ÉS IRODALOM, 2008. MÁJUS 23.)

A rész olykor sokkal több, mint az egész. Egészet ugyanis nem tudunk látni. Az egész, az alak csupán fogalom: a valóság lecsupaszított, absztrakt váza. Az egész esetében a tudatot hatalmába kerítő jelentés sötét ernyőként borul a tapasztalt valóságra, letompítva és elhomályosítva az érzékek elevenségét, színgazdagságát és dinamizmusát. A jelentés az érdek és funkció mentén szűri az érzéki világból áradó benyomásokat, szubjektív értelmezések kereteibe kényszeríti azokat, s a pillanat eleven megnyilvánulásait gondolati sémákká sivárosítja. Az egészen belül a részletek szuverenitása is megszűnik, s a rész a valóság élő szövetéből a séma szerkezeti elemévé egyszerűsödik.
A képzőművészet ilyen vagy olyan értelemben látni tanít bennünket. Ujfalusi Éva az észlelés sematizmusából azáltal tör ki, hogy fölfedezi a részekben lüktető életet. A test kivágott tájain elkalandozó tekintet észreveszi a formák íveiben lappangó finom erotikát, az öltözék és test viszonyát, az elrejtés által történő megmutatás dialektikáját. Érzi a szövet tapintását, a kézmozdulatokban kifejeződő tanácstalanságot, feszültséget vagy szorongást.
A részek ugyanakkor nemcsak önmagukról szólnak, hanem az összeségében nem látható, szerepek és sémák mögött rejtőző élő egész gesztusai és kifejeződései. Különösen a kéz és az ujjak, melyek szelíd önfeladása vagy ellenfeszülő görcsei nemcsak a személy egész érzékenységét hozzák napvilágra (mint Tóth Árpád Tavaszi elégiájában „…kezem szegény öt ujja / Didergőn összesimult nyűtt, lim-lomos zsebemben…”), hanem életének e kezekkel világgá formált nyersanyagát is magukba sűrítik. Épp a rész mutatja meg azt a teljességet, ami egészében túl van a láthatón. A „világot látni egy porszemben” (William Blake) nem is oly meghökkentő paradoxon, ha megértjük, hogy a világ érzékelhetően kizárólag jelenségeiben van jelen.
Épp így az örökkévalóság sem élhető meg másutt, mint a pillanatban. Ujfalusi Éva portréi és önarcképei nem karaktert ábrázolnak, hanem pillanatnyi kedvet, hangulatot, a homlok mögött átsuhanó gondolatot, szorongást vagy gondot, elmélázást, a szem sarkában eltűnődő rácsodálkozást. A felvillanó fények és színek, a könnyedén táncoló ecsetmozdulatok láthatóvá teszik az éppoly tűnékeny érzelmi rezdüléseket. Nincs fogalmilag körülírható koncepció vagy terv, „csupán” a pillanat éber jelenléte. A művészt a személyiség meghatározottsága helyett jobban izgatja az, ami abban változó: a lehetőségek kimeríthetetlen sokfélesége.
S még ha az emberek a folytonosság illúziójában, tartóssá szervült szerepeikben bíznak is, a pillanatnyi lét e hullámzása igazabb. A karakter és fogalmi konstrukciók béklyói nélkül az élet teljessége tapinthatóbbá válik. Az élet szabadsága és intenzitása az elmúlásban a legjelenvalóbb. E pillanatban való létezés életérzését fogalmazza meg Faludy György Monológjában: „Én tudtam: itt minden új, meg nem térő, / páratlan, ritka s múló fenomén… / Ha jóbaráttal boroztam, oly szívvel / és szóval láttam, mintha reggelig /meg kéne halnom”; s „…az ellentétek izzó sistergése / s az elmúlás örökös, csontig vájó / tudata: ezek adtak életemnek / ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát.”
Ugyanez a pillanatba vetettség adja Ujfalusi Éva képeinek erejét. Az itt-és-most színekkel teli ragyogása és az elmúlás szorongása együtt teremti meg az életnek azt az intenzitását és varázsát, mely a halandó lét egyedi és ismételhetetlen pillanataiba idézi a mindenség tudatát.

Dr. Pressing Lajos