Festészetem


Ujfalusi Éva -  festőművész




Kecskeméten születtem, 1982-ben. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen 2009-ben diplomáztam. Jelenleg Budapesten élek.

Festészetemben eleinte önarcképpel foglalkoztam, ahol az expresszivitás, az érzelmi töltet volt a meghatározó a képeken. Majd az önarcképekből a tükör motívumával dolgoztam tovább mely, azóta is vissza-visszatér a képeimen. Érdekesnek és elgondolkodtatónak találtam, hogy a tükör sík felülete ellenére egy új teret képes megnyitni, párhuzamban a festménnyel. Ez az oka, hogy ennyire érdekel, azóta is: a belső és a külső, a tükör és a tükröződés, az álom és a valóság, határok, határtalanság.
Eleinte inkább a szűk kivágat, a részletek és annak finomságai, az ecsetkezelés könnyedsége, ami érdekelt, majd a súlypont láthatatlanul az ábrázolt témára, tartalmára, szimbolikájára terelődött át.
Képeim témájában visszatért a tükör, tükröződés, kettősség, tér, táj, kapu, víz, vér, a labirintus stb.

A festészet mellett pár éve művészetterápiát, asztrológiát tanulok és a szimbólumok, archetípusok és az analógiás gondolkodás, ami foglalkoztat a képi kifejezésben is. Képeimnél az álomszerűség, a meseszerűség visszatérő. Történetek bontakoznak ki a valóság és a nem valóság határán. Inkább valamiféle belső mozgások képi kifejeződései számomra a képeim.



Egyfajta hűség, 2009-2015



















Épp elsétáltam egy bolt előtt, egy oszlophoz kikötve egy középtermetű kutyát pillantottam meg. Gazdája bizonyára a boltban lehetett, mert a kutya a bejáratot nézte, testével is arrafelé fordulva és ugatott, ugatott. Amikor abbahagyta egy pillanatra, akkor halk nyüszítés hallatszott, majd újra ugatás. Belém hasított ez a kiszolgáltatott kötődés, ez a roppant hiányérzet és annak a tudásnak a hiánya, hogy a kutya biztos lehet abban, hogy a gazdája visszajön. Csak ez kötötte le egész lényét, ez a hiány és semmi mással nem volt képes foglalkozni többé. Semmi szagolgatás, semmi elpihenés, semmi oldottság… semmi. Csak a figyelem, a megfeszülés és az ugatás. Szűk világban élt, az állatok egyfajta kiszolgáltatott világában, ahol az akarat képtelen a módosításra, hisz ez még nálunk sem mindig evidens. Számomra valami olyasmit jelent, hogy van olyan ragaszkodás, ami olyan erős, olyan kérlelhetetlen, hogy belehalhatunk ebbe.




Kint és bent, 2010.












A sötétből sötétbe. Belenézel a tükörbe, és egy maszk feszül az arcodon. Mintha egy más korból jöttél volna, nem vagy azonos önmagaddal. Csak tükröződsz, tükörképed olyan illékony, de mégis sötéten súlyos. Az üresség kong benned. Fekszel az ágyon, nem tudsz aludni, forgolódsz csak és hajnalodni kezd. A vihar feszít, a téboly feszít, a bizonytalanság örvénye, mely húz lefelé a semmibe; a nemlétezés hasít. Nem érted mi történik, nem tudod miért történik, és mindig csak Vele foglalkozol. Minden nála, nálad semmi sem maradt. A semmibe nézel, a sötét semmibe nyit teret egy kivágat; kezedben tartod az átjárót, mely átvezet önmagad hiányába. Elül a vihar. És elcsendesülve már nem keresed magad a tükörben.



Tükrök

                  

Tükrök sorozat IX. Átjáró
2009.


A tükör
2009.













Tükrök sorozat VIII.
2008-2009











2008 és 2010 között foglalkoztatott fókuszáltan a tükör, tükröződés témája. Hihetetlenül izgalmasnak éreztem, hogy van egy sík felület, és mögötte feltárul a tér. Hogy lehet játszani a közelivel és távolival. Hogy van egy határ, egyenes, fényes és hűvös, mely felületen megpillanthatom magam, megérinthetem a felületét és mégsem érintem önmagamat. Megkettőződök és el is bizonytalanodok. Ez vagyok én? Egy ruha? Egy test? Egy mozdulat? Egy érintés? A saját kezemben vagyok-e vagy másokéban? Amit érintek, megfogható-e vajon? Vagy elillan, titokzatos, messzi, elérhetetlen, sötétből kirajzolódhat-e mindaz, ami vagyok és akiktől lettem? Mióta, milyen messzeségből jön létem és egy szempillantásra tűnik-e el?

A tükrökben magamat látom, és mégsem néz vissza rám. Fejemet vesztem, otthagytam megannyi portrén évekkel ezelőttről. A színek, a fények érdekeltek, és az arc változatossága. Most mögé néznék az élő maszknak, eszemet vesztem, ha belegondolok. Egy tükörsima felület választ el magamtól.


Folyamatok és terek

                
Folyamatok és terek IV, 2011.















Folyamatok és terek III, 2011.


















Éjszaka, 2011.






Elkerített táj, 2011.



Kevés olyan anyag van, mely bármilyen formát fel tud venni. Milyen selymes látvány, mikor a tóparton az áttetsző vékony vízréteg játszik kaviccsal, homokkal, finoman szétterülve ringatózik, ha a szél mozgatja, fodrozza. Milyen rendíthetetlenül statikus, mikor bekerítem, élekkel és oldalakkal veszem körül; nincs moccanása, nincs menekvés. Csak áll, önmagába mélyed, súlyos tömbként. Lassan persze elillan, de talán hetek, hónapok, évek kérdése.

Lassan belőlünk is elillannak, oldódnak az összecsomósodott, keretek közé zárt minőségek. A szervezet is csodás regenerációra képes, ahogy a lélek is, ha hagyják. Türelmesen, elfogadóan, kivárva és csak figyelve mozgását. Ha elég távlatból nézzük összeáll egy folyamattá, ha közel megyünk kimerevített, metszően lemerevedett. Vér és víz, tér és bezártság. Folyamatok a térben. Egy sorozat darabjai.



A 2012-BEN KÉSZÜLT KÉPEKRŐL


A festmények, az alkotó folyamat mostani állapotában főképpen a vízről szólnak. A vízről, ami leginkább mozgásával fejezi ki önmaga egyik jellegzetességét: mozog, ömlik, folyik, árad… Határok közt tartott vagy éppen szétterülő, kifolyik valahonnan, valamiből.

Nem véletlen talán, hogy miért éppen a víz elem kezdett vonzani ennyire.  Általánosságban mondhatjuk, hogy az élettelen, a tárgyiasult és így megmerevedett valaminek, például egy képnek (mind a vászon, mind az ábrázolt téma képe statikus, mozdulatlan) az élővé tétele. Persze minden (kétdimenziós) kép sík és egy szempontból tárgy is. Egyrészt tárgy abból a szempontból, hogy ábrázol valamit. De másrészt, megelevenedik azáltal, hogy kapcsolódunk hozzá, hogy látjuk, értelmezzük, érezzük, viszonyulunk hozzá. Szerintem a képek ereje és jelentősége ebben áll.

S ezért a festményekben, amiken dolgozom, ez folyamat érdekel. A mágia, és a lélektani rész. Ahogy elkezdenek megszületni. Először szép lassan. Nálam így működik. Vagy rögtön felvillan, de inkább több nekifutásra alakul ki, születik meg. Sokszor átfestem ilyenkor őket. Ecsettel, spaklival. Van mikor meg is fordul, vagy előfordul, hogy több (manipulált) fotó is készül róla és ezek juttatnak el a majdan kész képhez. Mind ötlet, mind egy lehetséges állomás, egy sugallat. Többször átalakul egy kép, mire megtalálja önmagát. Nincs rögzítettség, csak egy érzet. Ezért is van, hogy a képeim elég intuitíve alakulnak. Kérdésekkel indulnak és így találnak formát és témát.

A festésnél általában nagyon konkrétból indulok ki. (Képileg sokszor ezek fotók.) Próbálok egy érzést, egy valóságos állapotot, egy megélt lelkiállapotot formába önteni. Milyennek látnám? Milyen formát kapna? Milyen a színe?
S így született meg: a víz, a kocka, a tükör, a táj, a vér (képe)…


Ehhez kapcsolódik, a másik nagy kérdésem: hogyan lehet a világban átélt dolgokat feloldani? Miként tűnnek át, miként szűnik meg a merevség, a bezártság, a lefixált, mozdulatlan helyzet? Számomra van egy lehetséges válasz: a meditáció szabad és megengedő, de éber tere, az álom feltűnő és elillanó képei, a festészet eszköze, hogy igazából bármivé átalakítható bármi… Bármi lehet a képen irracionális, lehet álomszerű, lehet valóságos és egyszerre nem az.

Így a képek, át- és átfestve, lassan egymásba olvadnak, összekuszálódnak a valóságban is látható formákkal. Már csak a képzelet alakítja őket. Így lesz egy fotóból kiinduló képből, ami egy poharat ábrázol egy folyamatos vízáramot felfogó edény képe. Így válik egy akváriumból ide-oda áradó vízáttünéses kép. Egy folyamat képe: ahogy a víz mozog, ahogy a lélek vize mozog. Ahogy a víz szimbolizál valamit és egyszerre önmaga képe.

S van, mikor egy víz sosem látszhat olyannak a valóságban, mint a képeken. Mert nem az a természetes. Mert nem képes rá. De mégis: hiszen mozog, bármilyen irányba tud mozogni és bármerre mozoghatna. Hiszen a víz, formát vesz fel, azt a formát ölti magára, amibe öntik. Megformál bármit. Képlékeny, elfutó, elillanó, de mégis összegyűjthető. Tömege van. Erő van benne. Tud pusztítani és életet is adni. Élet-erő. Más-más, ellentétes arca a létezésnek: élet, halál.

Ezért a víz.

S még, a kockák, melyek sokszor a vizet tartják: keretek. Határok. De erről már esett szó: a bezártság, a határok feszegetése és áttörése...

És a tükröződés. Ez az a másik nagy vonzalmam. A tükörben látható képmás(unk). Önmagunk láthatóvá válása és elrejtőzése. Hiszen van olyan, aki azonos lenne a képmásával? Régi, szinte már közhelyes kérdés. De, mégis fontos. Mert e miatt, ettől lehet mozogni, ettől lehet alakot változtatni. Hogy nem vagyunk azonosak, hanem képlékenyek vagyunk. Tudunk változni. A természetünk ez. És valójában semmi sem tud megállni, nem- elmúlni.

Összességében, a képeimben átdolgozom a jelent, és vele együtt a múltat is. Mozgásra késztetem.



2012.11.11. Budapest

Víz

                  

Cím nélkül, 2015.

   













A kocka, 2012-2015















Várakozás, 2015-2017














Elképzelem, hogy egy vízparton vagyok. Vagy egy tengerparton. Legyen inkább folyópart. Elég mély a meder, vagy a tó, talán mégis inkább tenger. Kiterjedt és mélységesen elmerülhetek benne. Egyre mélyebbre merülök. Régi elmerült civilizációk emlékei után kutatva. Töredékekre lelek, titokzatosan sejlenek fel képek, szellemképek, víziók, csendben, halkan, fátyolszerű lassúsággal. Fényt látok, és sarjadó életet, kapuk, ívek és hidak között járok. A víz hullámzik, néha őrjöngve tombol, dobál, felkavarja a mélységeket. Vitrinbe zárt magány védettsége. Kővé vált gránátalma éled és sír, kettéhasadtságában főszerepet kap. Kikötőként fogad. Az ár-apály ciklikussága megnyugtatóan hat.
Fekszem a kádban és elmerülök. Hajam lágy hínárként érinti bőrömet. Víz alatt jobban hallatszik a szívdobogás. Az anyám hasában vagyok. Szíveink ritmusának hangját hallom. Érzem a megszületésem kínjait, a kirobbanó erő nyomását és valamit, ami visszatart. Érzem a fülem lüktetését, a szívem dobogását, a nyomást. Felülök. Sírva simítom hátra vizes hajamat. Párás melegben úszik minden.

Lemerülök. Régi elmerült történetek bukkannak a felszínre.


Labirintus


                

Labirintus, 2015.










Labirintus, 2009-2015













Perszephoné, 2015.












Vajon Ariadné hogyan érzete magát felébredve, egyedül találván magát egy szigeten, azok után, hogy szerelmének, Thézeusznak segített a labirintusból való kijutásban? Vajon Perszephoné örömmel vált-e az alvilág úrnőjévé, miután anyjától titokban elrabolta Hádész? Vajon milyen lehet úgy élni, hogy az év egyik felében a napvilágon, a másikban pedig a halottak birodalmában van az ember? Milyen igazán mélyen belegondolni abba, hogy tavasszal kivirágzik minden, termőre fordul és ősztől az enyészetnek adja magát át az élet? A fák gyümölcse, magja mennyi bőséggel, de mennyi be nem ért, meg nem ért, ki nem hajtó életlehetőséget temet el, mennyi lehetséges próbálkozás, melynek nincs foganatja, és nincs kiút az útvesztőből. Hogy süllyed el minden, temeti be a homok, árasztja el a víz és a feladvány megválaszolása várat magára. Milyen lehet a Minotaurusszal találkozni, vagy Gorgót megpillantani egy tükörben? Mennyire kell mélyre vagy magasra szállni, hogy beláthassuk az egész teret? Mennyire súlyos a kitágult tér, mennyire egyértelmű a labirintus – ugye van bejárata, van közepe és van vége. Persze azt sosem tudhatjuk, mit találunk középen. Rizikója van, ahogy minden egyes találkozásnak is. Lassan bomlanak ki történetek, de ezzel együtt gubancolódnak össze a szálak is. Talán megsejthető, de sosem tudható igazán. Végtelen variáció. Akár a színházban vagy egy regényben. Szerepek, történet, hely és idő. Felkötött és át- és átcserélt álarcok és maskarák tánca. Mélységek és tragédiák vagy frivolan könnyed tovalibbenés, játékos öröm.


Most megtorpanok. Nem tudom, hol vagyok.



Kollázsok vegyes technikával – 2013-2014




Nárcisszus, 2013-2014









A kert, 2013-2014




Cím nélkül, 2013-2014  











A múlt, 2013-2014

Wings of desire, 2013-2014








Hit, 2013-2014











2013-tól az olaj-vászon helyett elkezdtem kisebb méretben kísérletezni: képeket kivágni és felragasztani, hozzá vagy belefesteni. Az ekkor készült képek asszociációkkal, érzelmi hullámzás szülte gondolatokkal és képekkel születtek meg. Foglalkoztatott az élet-halál-újjászületés témája, a veszteség, a depresszió, szorongás kifejezhetősége, az ősök, kezdetek, mítoszok gyökereihez való kapcsolódás. Elkezdtem keresni valami új kifejezési formát, és a valahonnan kivágott és saját képek használata segítséget adott és oldotta azt a fajta szorongásomat, hogy képtelen vagyok magam kezével létrehozni (vagyis megfesteni) azt a világot, ami kavarog bennem. Ezért a kollázs jól kifejezte is azt a fajta fragmentált, darabokra hullott világot, amit akkoriban éreztem.
„Tehát maradjunk annyiban, hogy Ujfalusi Éva keresi önmagát, és mostani képei ennek a keresésnek egy szélsőséges stádiumát szemléltetik. Aki önmagát keresi, valami olyasmit keres, ami lehet, hogy nincs, de hogyha van is, egészen bizonyosan nem látható. Ez a transzcendens vagy spirituális festészet útja. Az ilyen alkotókat a láthatóban leginkább a láthatatlan izgatja. A láthatatlan megjelenítésének egyik módja a destrukció: a kép egységének megbontása, az illúziórombolás, a részletek kiragadása eredeti összefüggéseikből, a kísérletezés új, képtelen és véletlen összefüggésekkel. Ez a kollázs. Itt ami felbontható, az immár darabokban hever, minden kapcsolat feltételes, minden összefüggés látszólag véletlenszerű, időleges. Azt sugallja, hogy ami van, éppenséggel lehetne másképpen is. Már csak az a kérdés, hogy hogyan? Íme, a világ, darabokban – ki fogja összerakni?
A kollázs, mint lelkigyakorlat melegen ajánlható mindazoknak, akik úgy érzik, hogy a világ, amelyben élnek, még egészben van; valamint azoknak is, akik biztosak abban, hogy azonosak önmagukkal. Ha meg akarnak szabadulni e kényszerképzetektől, tegyenek egy kísérletet, legalább gondolatban. De lehet ollóval is. Vagy puszta kézzel, tíz körömmel. Vágják szét önmagukat, hasogassák fel világukat kicsiny darabokra, majd illesszék össze ezeket a darabokat olyanformán, ahogyan a legkevésbé akarnak összeilleni. Próbálkozzanak mindenféle elrendezéssel, figyeljék a hatást. És amikor belefáradtak, tegyenek egy kísérletet, hogy újra összerakják énjüket, olyannak, amilyennek megszokták. Most jön a meglepetés: nem fog sikerülni. Egy kis szerencsével minden visszakerül a régi helyére, önök azonban úgy találják majd, hogy a dolgok megszokott elrendezése tökéletesen valószínűtlen, erőltetett, nevetséges, kibírhatatlan. A magától értetődő illeszkedések és társítások értelmetlennek tűnnek majd, és önök rádöbbennek, hogy idáig egy rosszul összefércelt kollázs-világban éltek, csak nem vették észre, hogy mindaz, amit megváltoztathatatlannak hittek, változékony. Hogy kollázs-énjük mozaik-darabkái egészen másképpen is összerakhatók. És akkor hirtelen más értelmet nyernek a dolgok, vagy ha úgy tetszik, kiderül minden értelem viszonylagossága. Egyébként pedig az álom minden éjjel ilyen kollázsokat készít emlékeinkből, félelmeinkből és vágyainkból. Ébredéskor alig győzzük elfelejteni őket. Nehogy gyanakodni kezdjünk: hátha az is ilyen természetű, amit ébren álmodunk.”

Lányi András (Budaörsi kiállításmegnyitó beszéde, részlet)